Posted by Franz Bauer

Globus


Szerző ©

E.J.Swan
E. J. Swan
Kös­zö­net a mun­kájáért és a publi­kálási engedélyért.

 

Habár alap­vetően nem az elvánd­or­lás­ról akar­tam írni, túl sok embert érint meg a téma.
Bes­zél­jünk hát erről…illetve, a dolog jel­le­gé­ből adódóan én bes­zé­lek.
Elmon­dom, mit tapasz­ta­lok a köz­vet­len kör­ny­e­ze­tem­ben.
Tudom, sokan maradnak. Töb­ben, mint ahányan men­nek.
Maradnak, tanulnak, dol­goz­nak és küz­de­nek.
Bol­do­gulnak, vagy kín­lódnak, sike­re­sek, kevéssé sike­re­sek. Mint sok más ország­ban is.
Azt mond­ják sokan, a gyávák men­nek el. Mások úgy vélik, a gyávák maradnak.
Az keres más ország­ban bol­do­gu­lást, aki itthon élhetet­len, béna és hülye!
Per­sze más véle­mények szer­int pont a bénák nem men­nek.
Cseléd­nek men­nek! Moso­gatni Lon­donba!
Soha nem les­z­nek otthon, nem az a hazájuk!
Nem foga­d­ják be őket, alja mun­kán fognak tengődni!
Majd hazasompolyognak…de ne is jöjje­nek! Több jut nekünk, az itthon ügye­se­knek, els­zán­tak­nak, szor­gal­mas­ak­nak, okosoknak!

Van valami, ami kap­csoló­dik a “menni-vagy-maradni” téma­kör­höz. Per­sze, min­den más­hoz is kap­csoló­dik, de itt talán mar­káns­ab­ban tűnik ki. Vagy csak nekem tűnik fel most­aná­ban egyre erő­tel­je­seb­ben és egyre kevésbé értem. Vagy értem, de nem vagyok haj­landó elfo­gadni.
Ez pedig a min­den­honnan előu­gró rohadt nagy nem­zeti érzés. Olyan szin­ten, olyan for­má­ban, amit én képtelen és haj­landó sem vagyok mege­mész­teni. Per­sze, magyar vagyok én is, de európai is vagyok, aka­rok is lenni. Része aka­rok lenni annak a kon­ti­nens­nek, amelybe beles­zü­let­tem. Annak az ezer színű, ízű, nyelvű, kul­túrájú, kavargó, gaz­dag családnak aka­rok tagja lenni. Amitől el vol­tam zárva életem első felé­ben, most pedig, ami­kor már nyitva az ajtó, fel­buk­kant a sem­mi­ből egy csomó nem­zet­védő, és sújtá­sos men­tés hon­védő buz­du­la­tá­ban fejbe akar vágni egy kurva nagy zász­lór­úd­dal. Honnan, miből és miért sza­po­rod­tak el ezek? Honnan jön­nek? Hol tenyész­tik őket? Csak úgy les­z­nek? Talán a Hor­to­bá­gyon van egy tit­kos hely…rovásírással teli lapok fölé gör­ny­edő tudó­sok kavar­ják a bogrács­ban a varázss­zert, még­pe­dig árvalá­ny­ha­jjal, és ezzel etet­nek mit sem sejtő embe­reket, akik ettől nem­zet­mentő háborúba kez­de­nek. Nem tudom…
Akkor, ami­kor végre már csak elmé­let­ben létez­nek a határok, ezek gyűj­teni kez­dik a téglát, követ, szö­ges­drótot és be akarnak engem zárni…az én érde­kem­ben. Rám ordít­a­nak a képer­nyőről, a moni­tor­ról, újság­ból. Védik a hont, elle­nem. Ideg­be­teg pasasok/nők vonagla­nak külön­féle műsorok­ban és hir­de­tik az igét, a magyar öntu­da­tot, a nem-leszünk-gyarmatot, a megvédjük-a-hont.
Kitől? Ki ellen? Miért?

Ily­en­kor min­dig látomá­som támad.
Ülünk az ebéd­lőasz­talnál. Mi, a család. Hir­te­len ezen család egyik tagja letolja a gatyáját és az asz­talra sz…k. Oda, a cigány­pec­s­e­nye, a pörkölt, a fran­ci­a­saláta és a dán vajas­ki­fli közé, az abrosz köze­pére.
Daco­san fele­melt fejjel közli, ehhez joga van, mert ő egy szu­verén egyé­niség. Na jó — mond­juk mi, töb­biek — de ez nekünk is büdös, b…d meg!

A kitérő után…van egy fiatal diplomás. Okos, tehe­tsé­ges, szor­gal­mas. Itthon dolgozott…üzletek pol­cait szer­elte össze. Bárok­ban szol­gált fel. Aztán sok-sok idő múlva lehe­tett volna alkalmazott…egy bizto­sító tár­saságnál. Vagy árul­ha­tott volna gépe­ket, jutalékért.
Elment, mert múlott az idő. Las­san csalá­dot akart, kar­riert, megél­he­tést és a szak­májá­ban sze­re­tett volna dol­gozni, fejlődni, tanulni, tovább lépni.
Igen, moso­gat­ott ő is.
Igen, minimálbéren…amiből azért vidá­man tudott Por­tu­gá­liá­ban nyar­alni. Ő nem Angliát válasz­totta, meg­tanulta a nyel­vet. Az ország nyel­vét, ahol él. Kös­zöni, jól van.
A szak­májá­ban. Dol­gozhat, fejlőd­het, tanul­hat, bol­do­gul­hat. Ő meg­becsüli, ami­hez enged­ték hozzájutni, azok pedig meg­becsü­lik azt a tudást, mun­kát, ami­vel hozzájárul a közöshöz.

Aztán egy fotós. Fiatal, lel­kes, tehe­tsé­ges. Az élete a fotózás. Tanult, tanul, tanulni fog élete végéig. Sok-sok mun­kával, els­zántság­gal, akarat­tal, kit­ar­tás­sal, áldoz­at­tal sem sike­rült. Per­sze, kapott meg­bízá­so­kat, dol­gozha­tott orr­vér­zé­sig. Ingyen. Mint annyian mások. Ha nem ismer valakit, aki benyal másvalakinek…akkor ingyen. Ezer­nyi bekül­dött jel­ent­ke­zésre egy válasz sem érke­zett. Annyi sem, hogy kapd be! Eskü­vői fotós meg nem akart lenni…elment hát.
Egyet­len hónap alatt kapott meg­bízá­so­kat. Válas­zo­kat. Inter­júkra meg­hívá­so­kat. Mun­kát, de pénzt is. Csak bámult. “Nini, nem vagyok láthatatlan!“Eddig úgy tudta, az.
Ők itthon tehetet­le­nek voltak? Bénák? Nyo­mo­ré­kok?
Ott meg hir­te­len zse­nik let­tek? Szor­gal­masak?
Nem his­zem.
Lehetne sorolni, talán fogom is.
Elmen­tek, igaz. De csak ide, haza. Európába. A másik szo­bába. Jó lenne, ha egy nye­reg alatt puhított pacal­pörkölt­nek öltö­zött hon­védő nem szúrná hátba őket egy nem­zeti színűre festett pulikutyával.…




Hinterlasse eine Antwort

Deine E-Mail-Adresse wird nicht veröffentlicht. Erforderliche Felder sind markiert *

Du kannst folgende HTML-Tags benutzen: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>